Jó Napot kívánok! Lassan 4 éve vagyok a párommal de egyre nehezebb vele. Amikor megismertem már akkor láttam,hogy menekül a felelősség elől és a szülei oldanak meg helyette dolgokat. Hittem,hogy változtathatok ezért hozzámentem. A párom súlyos szorongásban szenved, valószínűleg ezért nem tudták elengedni a szülei,hogy önállósodjon. Együtt élünk a szüleivel. Érzelmi fejlődésben szerintem el van maradva. Az anyja szokott szólni,pl esténként,hogy ne feküdjünk későn. A fiának azt,hogy fésülködjön meg, rendesen kapja be az evőeszközt, segít neki ruhát választani. Szól,ha nagy falatot kapott be. Bele szokott szólni merre sétáljunk. A boltban a férjem szeretett volna chipset de az anya a bolt közepén ellenezte. Az apja szól neki,hogy kevés wc papírt használjon. Ha a munkájába elakad( Dolgozni tud) segítenek a szülei. Megkért az anyja,hogy ne mondjak semmi negatívat a fiának, hogy figyeljem mennyi ideig van rajta egy ruhadarab. Az apja előbb kérdezte meg,hogy mennyi wc-papírt húz le a wc-n mert gyorsan fogy a wc papír és nem akar dugulást. Kiakadtam és összevesztem emiatt apósommal. A párom viszont védi és nem érti mi a bajom. Pedig ez már intimszféra. A szexuális életünk katasztrófa. Eleinte láttam benne a férfit és kívántam,de most már semmit nem érzek. Orgazmusom van, de vágy nincs bennem. Sokszor fáj is a nemi aktus. Egy kisfiút látok benne akire vigyáznom kell és nem egy férfit akihez hozzámentem. Ő ezt nem érti. Ha külföldre megyünk nekem mondják a szülei,hogy vigyázzak rá. Két éve meghalt az anyukám és nem tudtam meggyászolni sem miatta. Napi szinten pisilni rohangálok, van,hogy 5 percenként holott egy litert sem iszom egy nap. Anyukám halála óta van meg ez a tünet és itthon sem múlik el a jelenlegi körülmények miatt. Beszéltünk a költözésről, de évekkel ezelőtt hallottam,hogy azt mondja az anyjának,hogy nem akar innen elköltözni. Egy hete erotikus álmaim kezdődtek más férfiakkal. Már harmadszorra ismeretlen férfiról álmodtam. Nem szeretem ha hozzám ér. Nem hiányzik a csókja. Úgy érzem mintha megrontanám. Tavaly Júniusban házasodtunk. Az anyja öltöztette fel az esküvőre. A nászéjszaka is tönkrement emiatt. Volt,hogy amíg dolgoztam anyósom lekezelte a férjem fenekét mert kiütéses volt, nem vártak meg vele. Egyre nehezebben viselem a kapcsolatunk tönkremenetelét. Van még remény a számunkra? A férjem 34 éves. Előre is köszönöm a választ .

Kedves Kérdező,
a leveled elején említed a szorongást, hogy emiatt gondoskodnak róla túlságosan a szülei, de nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy a dolog nem fordítva van-e: a szülői elnyomás miatti elfojtott indulatok is okozhatják a szorongást. A diszfunkcionális szülő-gyerek kapcsolat kifejezetten ártalmas lehet a személyiségfejlődésre és a pszichoszexuális fejlődésre. Például az általad vázolt distanciazavar, a túl bensőséges, túlféltő viszony, ami valószínúleg a férjed egész életében jelen volt, ellehetetlenítve a valódi leválást és a felnőtt-énje kialakulását, kibontakozását. És sajnos, ameddig gyermek-szerepben kell élnie az életét, addig férfi/családfői szerepben képtelen lesz valóban teljesíteni.
A legszomorúbb a történetben, hogy látszólag sem ő, sem a szülei nem érzik ennek a mérgező viszonynak a természetellenességét, és ameddig a férjed önmaga nem látja be, hogy nem ura a saját életének, addig a legnagyobb jószándékod sem lesz elég rá, hogy kiemeld ebből a fojtó légkörből. Sajnos azt kell mondjam, hogy ha esetleg mégis úgy érezné, hogy változásra van szüksége, Veled élve a családi életet, kisfiú helyett férfimódra, akkor sem történne jelentős változás, mivel 34 évnyi rossz beidegződést nem lehet egyik pillanatról a másikra felülírni.
Neki át kellene élni azokat a személyiségfejlődési fázisokat, amik az élete során mindeddig elmaradtak (például a kamaszkort, ami alatt a fiatal érzelmileg kissé eltávolodik a szülőktől, az otthonról hozott értékrend, a saját tapasztalatai és a kortársak segítségével újrafogamlazza önmagát és alapot ad későbbi felnőtt-énjének; vagy a fiatal felnőttkor önállósódással, különköltözéssel járó időszakát). Mivel ezek mindeddig elmaradtak, nem tudna egyik hétről a másikra férfivá válni, továbbra is kellene mellé valaki – jelen esetben te – aki terelgeti a férfivá válás útján. Ameddig egy fedél alatt éltek, sőt, míg napi rendszerességgel tartanátok a szüleivel a kapcsolatot, nem reális a változás lehetősége.
Ha a férjed nem hajlik a változásra (amihez mindenképpen hosszú terápiára és a szülőktől való elszeparálódásra lenne szükség); ha szép szó és a határozott fellépés az önálló életetek érdekében nem hoz eredményt és továbbra is csak statisztaként tekintenek rád az ő saját családi életükben, téged is gyerekként tekintve, elvitatva felnőtt, női, házastársi kompetenciáidat, akkor azt gondolom, a saját boldogságod érdekében jobb, ha elgondolkozol a folytatáson, hiszen ez a jelenlegi helyzet minden, csak nem optimális. Azt pedig, aki nem akarja, sajnos nem lehet megmenteni.
Üdvözlettel: Izabella